Fallal az arcnak

Írta: Pődör György

---

Közzétéve 4 hónapja

Megtekintések száma: 709

---

---

Fallal az arcnek
Interjú Lengyel Jánossal

Lengyel Jánost eddig személyesen nem ismertem, de talán a Szemléző rovat alkalmat teremt e hiány pótlására. Különös életpályája és sokoldalú tevékenysége önmagában is érdekessé teszi személyét, amelyről saját maga így ír:"Főfoglalkozásban vagyok ember"!
1973-ban született Beregszászon, Kárpátalján, a gyermekéveit is ott töltötte. A térség akkor a Szovjetunióhoz tartozott. A kommunista birodalom bukása után, az akkor létrejött Ukrajna állampolgára lett, majd a 2000-es évek közepén, a visszahonosítási törvénynek köszönhetően megkapta a magyar állampolgárságot, amit a felmenőitől a Trianoni-békediktátum miatt vettek el. Jelenleg Budapesten él. Az Ukrajnában zajló háború miatt, évek óta nem tud a szülőföldjére utazni. Történelem szakos diplomát szerzett az ELTE-n, de korábban számos munkakörben dolgozott már. A Magyar Újságírók Közössége elnökségi tagja, a szervezet által kiadott Magyar Múzsa című kulturális folyóirat szerkesztője, a Kárpátalja hetilap rovatvezetője, a Kárpátinfo hetilap budapesti tudósítója, a Kárpátalja ma internetes lap külső munkatársa. Tagja a Magyar Írószövetségnek és a Magyar Pen Clubnak. Eddig tizenhárom önálló kötete jelent meg, de írásait olvashatjuk számos antológiában, irodalmi és egyéb folyóiratokban. Vele beszélgettem

-A legmagyarabb kárpátaljai városban születtél, és édesanyád jóvoltából korán megtanultál írni és olvasni. Az első zsengéid még gyerekkorodban születtek. Mesélj a gyerekkorodról, szüleidről és a benned élő szülőföld világáról!
-Sajnos, a háború következtében Beregszász nemzetiségi összetétele alaposan megváltozott, és nem a magyarság előnyére. Nem tudom, mennyire igaz még a városra a legmagyarabb jelző. Ha a családfámat nézem, akkor igencsak érdekes a kép, de ez korántsem egyedi Kárpátalján. Apai oldalon mindkét nagyszülőm családja tősgyökeres kárpátaljai, viszont az édesanyám oldaláról már más a helyzet. Amíg a Lengyelek hosszú nemzedéke Beregben élt, az anyai nagyapám családja, a Keresztesi-Gazdák, a mostani Románia területéről érkeztek. Azt sajnos nem sikerült kinyomoznom, hogy konkrétan milyen településről, bár a családi legendárium Erdélyt tartja kiindulásuk pontjának, szerintem ez inkább a Partium lehet. Anyai nagyanyám családja felvidéki gyökerű, ő maga a jelenleg is az anyaországhoz tartozó Baktalórántházán született. Ha a felmenőim most élnének, legkevesebb négy állam polgárai lennének. 
Édesapám, Lengyel János József vasmunkás volt, még a hadi flottánál tanulta ki a hegesztést, aztán pedig továbbképezte magát. Édesanyám, Keresztesi-Gazda Mária sok munkakört töltött be, volt gyári munkás, dolgozott a város
közlekedési vállalatánál, az egészségügyben és az oktatásban is. Ő tanított meg magyarul írni és olvasni, tehát én már úgy mentem iskolába, hogy volt némi alapom. Azért hangsúlyoztam ki a magyar nyelvet, mert közben meg kellett tanulni az államnyelvet, az oroszt, na és persze a tagköztársaság nyelvét, az ukránt. A kisebbségi lét ritkán jelent könnyű életet, hamar szembesültem azzal a ténnyel, hogy én nem tartozom a többségi, mondhatni uralkodó néphez. Az iskolában az osztályfőnökünk sokszor hangoztatta, hogy mi az utolsó csatlós fasiszta nép tagjai vagyunk, örüljünk, hogy ennek ellenére befogadtak minket a szovjet népek nagy családjába. Az iskolai és egyéb propagandát a család próbálta ellensúlyozni. 
Ami azt illeti, Kárpátalján korábban nem volt jellemző a nemzetiségi ellentét, hiszen eleve egy soknemzetiségű vidékről van szó. Persze, korábban is voltak gyűlölködő egyének, de a napjainkra jellemző szélsőséges nacionalizmusra én nem emlékszem. Az persze néhányszor előfordult, hogy ukrán gyerekek megvertek minket, de legközelebb ezt visszaadtuk nekik.
1973-ban születtem, abban az időszakban annyi magyar gyerek született a városban, hogy a magyar iskolákban nem fértünk el. Iskolám, a Kossuth Lajos nevét viselő középiskola egy félemeletet bérelt az egyik ukrán tannyelvű tanintézményben, az első három osztályt én itt végeztem el. 
Arra jól emlékszem, hogy gyerekként könnyen megtaláltuk a közös nyelvet, szó szerint. Az orosz vagy ukrán gyerekek igyekeztek megtanulni magyarul, mi pedig az ő nyelvüket próbáltuk elsajátítani. Kárpátalja más területein még a román és a szlovák nyelv is belépett pluszban. 
Mindent egybevetve, gyerekkoromban Kárpátalja a béke szigete volt. 

-1990-ben érettségiztél a magyar tannyelvű 4. számú Kossuth Lajos Középiskolában, készültél az egyetemre, aztán családi okok miatt ez nem sikerült. Továbbtanulási álmod csak alapos késéssel válhatott valóra. 2011-ben végeztél az ELTE BTK történelem szakán, közben elvégezted az egyetem afrikanisztika kurzusát. Nem lehetett könnyű. Voltak segítőid? 
- Így van. Sajnos, akkor nem sok lehetőség volt a magyar nyelvű továbbtanulásra. Ez ma sem változott. Történelem-földrajz szakra akartam felvételizni, de ott az orosz volt a tannyelv. Később történt néhány negatív eset, ami ezt a továbbtanulási tervemet keresztülhúzta. Még nem említettem, hogy 9 éves koromban, tragikus körülmények között elhunyt az édesapám. Ez nehéz helyzetbe hozott minket, mind anyagilag, mind társadalmilag. Kemény évek voltak, de édesanyám kitartásának és kemény munkájának köszönhetően, átvészeltük.  Amikor nagykorú lettem, a tanulási terveimet félretéve, munkába álltam az egyik helyi bútorgyárban. Közben, 1993-ban édesanyám súlyos beteg lett, csak egy bonyolult műtét mentette meg az életét.
Már az ukrán hatalom alatt, egyre több lehetőség nyílott arra, hogy a kárpátaljai fiatalok magyarországi  tanintézményekben tanuljanak tovább. 1994-ben én is úgy döntöttem, hogy felvételizek valamelyik egyetemre, de nem így történt. Majd tíz évig dolgoztam a magyarországi iparban. 2003-ban, amikor édesanyám már újra munkába tudott állni, elhatároztam, irány az egyetem.
Bakos Kiss Károly költő barátommal együtt vettek fel az ELTE BTK-ra. 
Akkor még csak ukrán állampolgár voltam, ezért tandíjat kellett fizetnem, ami nem is volt olyan könnyű feladat, tekintve, hogy ott volt még a szállás költsége, élelmezés, ruházkodás. Szerencsére, rengeteg segítségem volt, hogy csak néhányukat említsem: Nedbál Oszkár, édesanyám párja; Rétháti György a Magyar Műveltség Szolgálat alelnöke; Kovácsné Urbán Magdolna és Lajtai Mariann, A Szentkorona Szolgálat tagjai; Koszták István grafikus; Vári Fábián László, Kossuth-díjas költő stb. Az egyetemen olyan tanárok voltak a segítségemre, mint dr. Adamikné Jászó Anna, dr. Föglein Gizella; dr. Füssi Nagy Géza, dr. Salát Gergely, dr. Puskás Ildikó,  és mások. 

-A Május 1 Bútorgyárban dolgoztál, mint bútorcsomagoló, betanított asztalos, majd kőműves. Később, Százhalombattán, az erőmű bővítésénél kaptál munkát, azóta élsz Magyarországon, hosszabb-rövidebb megszakításokkal. A vendégmunkásként eltöltött éveket a 2008-ban az ungvári Intermix Kiadó gondozásában megjelent Fallal az arcnak című kötetedben örökítetted meg. Érdekes a cím és az út, amely a megírásához vezetett. Szeretném, ha most erről beszélnél.
-1994 őszén vállaltam munkát Százhalombattán, sokszáz sorstársammal együtt. Ez már az ukrán hatalom idején volt, ekkor már többször is találkoztam a nacionalizmus vadhajtásaival, megesett, hogy nemzeti hovatartozásom miatt kerültem hátrányba. Korábban is jártam már az anyaországban, számos rokonunk is élt ideát, de munkavállalóként ekkor jöttem először. Nehéz volt a kezdet. Számomra megdöbbentő volt, az, ahogy a vezetők és a helyi munkatársak kezeltek, azaz, lekezeltek minket. Következetesen ukránoknak neveztek, miközben sokuk azt sem tudta, hol van Ukrajna, sőt, még a hivatalos nevét sem ismerték. Nem beszélve a hatóságok megalázó stílusáról. Én mindezt a Kádár-rezsim hiányos oktatáspolitikájának tudtam be. A munkában először még melegedőnk sem volt, tömegszálláson laktunk, nem kaptunk munkaruhát, sem munkaeszközöket. Bár, tudatlan barbároknak voltunk beállítva, a munkavezetők elvárták, hogy minden szakmához és munkához értsünk. Ebből aztán sok érdekes eset alakult ki, köztük olyan is, ami vígjátékba illene. Az idő múltával jobban megismertek minket és elismerték a munkabírásunkat, fokozatosan több jogot harcoltunk ki magunknak. Ennek ellenére nem szívesen emlékszem vissza ezekre az időkre, viszont a nemegyszer 12 órás napi műszakok árán megkerestem a túléléshez nélkülözhetetlen pénzt. Nemcsak magamat és édesanyámat tartottam el, de komoly anyagi segítséget nyújtottam édesanyám egyik húgának és annak lányának is. 
Ekkor kezdtem lejegyezni a történeteket, hogy emléket állítsak életem eme időszakának, és azoknak, akik akkor ott velem dolgoztak. Később igyekeztem mindezt humoros, olvasmányos, ha úgy tetszik, emészthetőbb stílusban megírni. A címben szereplő fal Magyarország, a magyar társadalom, az arc pedig mi vagyunk. A könyv pozitív szakmai és olvasói visszhangot kapott. Komolyan dicsérte Füzesi Magda, József Attila-díjas költő és dr. Dupka György történész is. 

-Szülőföldeden korán bekapcsolódtál az irodalmi vérkeringésbe. A Kárpáti Igaz Szó mellett, a Beregi Hírlap, a Bereginfo, a Szivárvány, a Tárogató és más lapok közölték az írásaidat. Az Együtt szerzői köréhez tartoztál. Hogyan emlékszel vissza ezekre az évekre? Magyarként, magyar nyelven írni nem lehetett könnyű dolga az alkotóknak.
-Ha megnézzük Kárpátalja viharos történelmét, azt kell mondanom, itt sosem volt könnyű magyarként alkotni. Az viszont tény 1990-es években több magyar nyelvű hetilap, folyóirat és kiadvány működött, mint napjainkban, és ennek nem feltétlenül a háború az oka. Akkor kezdjük a legelején! Először az iskola faliújságjába írtam, aztán megjelent egy cikkem a Vörös Zászlóban, a Beregi Hírlap elődjében. Ekkor még a szovjet volt az úr a vidéken. Később a Kárpátontúli Ifjúság és a Kárpáti Igaz Szó is közölte néhány írásomat. Ezek beszámolók és tudósítások voltak. Ekkor kerültem kapcsolatba a már említett Füzesi Magdával, aki a Vörös Zászlónál dolgozott. Később Balogh Irén és Tóth Károly újságírók segítették a munkámat. Humoros írásaimat közölte a Tárczy Andor szerkesztette Tárogató. Az 1990-es évek elejétől rendszeresen publikálok a Bereginfóban, ami ma már Kárpátinfo néven jelenik meg. A Szivárvány című hetilapot Tóth Károly alapította. Tulajdonképpen ennél a lapnál voltam először egy szerkesztőség tagja. 
Az Együtt 2002-ben indult és napjainkban Kárpátalja egyetlen kulturális és irodalmi folyóirata. Korábban rövid ideig működött két magyar nyelvű irodalmi folyóirat, a Pánsíp és a Hatodik Síp. Az Együtthöz Vári Fábián László révén kerültem, akinek Lezsák Sándor, az első kötetem kiadója mutatott be. Akkor Nagy Zoltán Mihály József Attila-díjas író volt a főszerkesztője. 2004 és 2009 között szinte rendszeresen publikáltam a lapban, ezt követően is sokszor megjelentem. Ma már Vári Fábián László az Együtt főszerkesztője. 
Később, az internetnek köszönhetően is, számomra is kinyílt a világ, egyre több publikációs lehetőség adódott.

-A Lezsák Sándor vezette Antológia Kiadó 2002-ben jelentette meg az első könyvedet Kárpátaljáról jöttem címmel. Ebben a kötetben bukkannak fel először azok az írások, amik a magyarországi iparban eltöltött évekkel foglalkoznak. Írod, hogy eleinte mellbe vágott az a negatívum, amit a helyiek tápláltatok irántatok. Sokuk szemében Lengyelként is ukrán voltál magyar létedre. Viszont találkoztál rengeteg jó emberrel, valódi magyarokkal, akiknek a szíve is magyar nemcsak a személyi igazolványuk. Azóta sok év telt el, ma hogyan látod a kárpátaljai magyarok itthoni megítélését? 
-Igen, mint említettem már, engem nagyon rosszul érintett az anyaországi magyarok lekezelő, olykor már ellenséges viselkedése velünk, kárpátaljai magyarokkal szemben. Ez talán az ifjúi naivitásomnak is köszönhető, mivel azt gondoltam, a szerencsésebb nemzettársaink, akik az anyaországban élhetnek, barátként fognak kezelni. Szerencsére ez nem volt általános, mármint a negatív hozzáállás, voltak és vannak igazán rendes emberek, akik a magyar társadalom többségét alkotják. 
Megint csak a naivitásomnak tudható be, én úgy gondoltam, eljön az idő, amikor már elmúlik a nemzetellenes kommunista rezsim negatív hatása és minden magyar emberben tudatosul, hogy a nemzet nem csupán a Trianonban meghúzott határokig terjed. Tévedtem. Átéltem azt a gyalázatot, amikor a 2004. december 5-i népszavazás előtt a demokratikusan megválasztott magyar kormány a határokon túlra szakított magyarok ellen kampányolt, sőt uszított.
Ekkor már elveszítettem minden illúziómat e téren. Megjegyzem, ennek a gyalázatos kormánynak a feje később bőszen kampányolt azért, hogy az ország idegen identitású és vallású emberek tízezreit fogadja be, mondván csak jól járhat ezzel. 
A rendszerváltoztatás óta Magyarországon, a határon túli magyarokat, köztük a kárpátaljaiakat is, sokszor használták fel aljas politikai játszmákban. Nincs ez másként napjainkban sem. Egyes politikai pártok, mozgalmak, megmondó emberek, influenszerek, de művészek is, nyíltan uszítanak a határokon túlra szakított nemzetrész ellen. Emlékezzünk csak vissza, 2022-ben, amikor a háború elől menekülve emberek tízezrei érkeztek Ukrajnából, az egyik politikus azzal kampányolt a választások elől, hogy azért jönnek, hogy a regnáló kormányra szavazzanak! Sajnos kényes kérdés ez ma is. 

 

Ünnepi Könyvhét. Petrusák János, Lengyel János, Turczi István

Katzler Hildával a Pen Club tisztújító közgyűlésén, 2021.

-Írod, hogy kétlaki életet élsz! Ez mit jelent? Kettős állampolgárságot, itt is-ott is életet, s kettős hovatartozást? Család? Írod, hogy szombathelyi a feleséged. Hogyan ismerkedtetek meg? 
-Ez sajnos, mostanában nem igaz, már évek óta nem jártam otthon. Korábban, évente legalább négyszer utaztam haza, ilyenkor legalább egy hetet tartózkodtam Kárpátalján. Aztán jött a covid járvány miatti lezárás, amikor ezt feloldották, kirobbant a háború. Még 2019-ben kezdtem el szervezni egy irodalmi kultúr-hadjáratot, aminek során A Magyar Múzsával a nagyvilágban! elnevezésű programsorozat keretében, kárpátaljai településeken tartottunk volna rendezvényeket. Ennek érdekében számos barátomat, írótársamat nyertem meg, Hilda mellett a székely költő, Ambrus József, a közben elhunyt felvidéki történész, Oros László tartott volna velem kelet felé. A járvány, majd a háború ezt is megakadályozta. 
Nekem nincs kettős-hovatartozásom, én Kárpátalján, ha úgy tetszik, Ukrajnában és az anyaországban is magyar vagyok. Amikor átléptem a határt, nekem nem volt nyelvi, sem kulturális problémám, hiszen a születésemtől fogva a magyar nemzet tagja vagyok, beszélem a nyelvet, gyakorlom a kultúrát. 
Édesanyám és a rokonság nagyobb része ma is Kárpátalján él, de vannak, főként a fiatalabbak, akik már áttelepültek Magyarországra. Volt, akinek már én segítettem az útját. 
A párom, Katzler Hilda tanár, népművelő, rendező, költő, újságíró, ugyan Egerben született, de élete nagyobb részét Szombathelyen töltötte. Tíz éve ismerkedtünk meg a Pesti Szabad Szalon rendezvényein. Ma már együtt dolgozunk a Magyar Újságírók Közösségében és a Magyar Múzsa szerkesztőségében. Ezen felül részt veszünk új kötetek megvalósításában, többek között, mi szerkesztettük Stók Lajos viski vadász és Magyary Hunor író legutóbbi könyveit is. Közösen találtuk ki A Magyar Múzsával a nagyvilágban! című programsorozatot, amelynek során az eltelt öt évben félszáznál is több irodalmi estet, folyóirat-bemutatót, író-olvasó találkozót szerveztünk, Magyarországon kívül eljutottunk Kárpátaljára, Erdélybe, a Felvidékre, Ausztriába, Németországba, Belgiumba, Dániába, Svájcba, Svédországba és Grönlandra is. 

A Múzsával Illulisat főterén, Grönland, 2022.

-Aktív irodalmi életet élsz, sok feladattal, elkötelezettséggel. Szerkesztő vagy, alkotó, főként prózákat írsz. A publikációs munkád titkaira és eredményeire méltán kíváncsi az olvasó. Egyszerűbb, ha te avatsz be minket a kulisszatitkokba.
-Valóban nem unatkozom. Tulajdonképpen sosem unatkoztam még életemben, hiszen olyan rövid az élet és annyi minden van e világon, mi szép, csodálatos, hasznos, annyi a tennivaló. 
A Magyar Múzsának 2020 óta vagyok a szerkesztője, korábban állandó szerzője voltam, abban az évben választottak be a MÚK elnökségébe is. Itt megjegyzem, idén szeptemberben lesz 7 éves a folyóiratunk. Sajnos évek óta nem kapunk állami támogatást, de ennek ellenére továbbra is megjelenünk, évente öt számmal, ezer-ezer példányban, száz oldalon. Lapunk főszerkesztője, a Kecskeméten élő dr. Lovas Dániel. Emellett szerkesztője vagyok a több mint harminc éve működő Art'húr Irodalmi Kávéház című internetes kulturális magazinnak.
Darcsi Karolina, a Kárpátalja című hetilap főszerkesztője tavaly ősszel kért fel, hogy vezessem a Versajánló rovatot. Szinte indulása óta publikálok a Kárpátinfo című hetilapban és a Kárpátalja.ma című internetes lapban. Bizonyos időközönként cikkeim jelennek meg a Kárpáti Igaz Szóban és a Kárpátaljai Szövetség Kárpátaljai Hírmondó című folyóiratában. Ami a szépirodalmat illeti, mostanában elég kevés időm jut az írásra, de igyekszem bepótolni ebbéli lemaradásomat, olyan neves lapokban publikáltam és publikálok, mint a már említett Együtt, a Magyar Napló, a Bárka, a Partium, a Búvópatak, az Előretolt Helyőrség Felvidék, az Agria, az ÚjNautilusz, a Gondola, a Kalamáris, a Litera.hu stb. 
Eddig tizenhárom önálló kötetem jelent meg, tavaly kettő is. Az 50. születésnapom alkalmából, Szilvia unokahúgom anyagi támogatásával megjelentettem egy prózai válogatást, továbbá megjelent az első verses kötetem is, amit Balázs F. Attila, az AB ART Kiadó vezetője adott ki, a Kortárs Költők sorozatban. Az előbbi címe: Egy nap Velencében, az utóbbié pedig, Elgyönyört élet. 

A Turi Zsuzsával, Megyer Múzsa bemutató, Genf, 2022. április

-Hogyan látod a mai magyar irodalom, az írótársadalom életét? 
-A kortárs magyar irodalomban zajlik az élet. Megvannak a szokásos szekértáborok, az évszázados ellentét, de szerintem, ez sosem volt másként. Zajlik a küzdelem a jobb állásokért, ösztöndíjakért, díjakért. Én is szoktam pályázni, több-kevesebb sikerrel. Azért nem panaszkodom, a legtöbb kötetemet nyertes pályázat útján sikerült kiadnom, kisebb támogatásokat is elnyertem. Ettől függetlenül, ha van rá lehetőség, igyekszem kimaradni a csatározásokból. 
Sajnos előfordul olyan eset, amikor ez nem sikerül, ha például támadás ér. Nem is szeretnék ebbe a témába mélyebben belemenni, természetesen megvan a saját véleményem. 

-Kárpátalja kényes helyzetben van, látjuk, olvassuk a napi eseményeket. Írói szemmel, hogyan látod mindazt, ami ott zajlik? Van napi kapcsolatod emberekkel, alkotókkal, csoportokkal? 
-Ukrajnában jelenleg szörnyű dolgok zajlanak, de mindez nem most kezdődött, ez a háború egy folyamat része. A polgárháború már 2014-ben elkezdődött az ország keleti és déli részein. A gyilkolás azóta tart. Szerencsére Kárpátalján nem folynak konkrét harci cselekmények, de ettől függetlenül a háború szörnyű károkat okozott ott is. Több tízezer ember hagyta el az otthonát, egyes becslések szerint a magyaroknak csak az egyharmada maradt otthon. Sok férfi, és újabban nő is, esett el a frontokon. Több százezer menekült érkezett keletről, ezáltal  megváltoztatva a megye etnikai összetételét. Nagy a háborús infláció, késik a bérek és a nyugdíjak kifizetése, a térségben áramkimaradások vannak, kell az energia az ide áttelepített gyáraknak.
Napi kapcsolatban vagyok édesanyámmal és a rokonokkal, barátokkal is rendszeresen szoktam beszélgetni. Figyelem a híreket és ezeket próbálom összevetni az otthonélők véleményével. Bármilyen furcsán hangzik is, a háború dacára az emberek megpróbálják élni az életüket. Olykor még kulturális események is vannak. Sok alkotó nem hagyta el a szülőföldjét, egyesek nem akarták, másoknak már nem sikerült. Dr. Dupka György, a kárpátaljai magyarság kulturális mindenese, idén is megtartotta a Kárpátaljai Irodalmi Karavánt, ami során az otthonélő szerzőkkel magyar nyelvű oktatási és kulturális intézményeket látogattak meg. Tény, hogy a kárpátaljai magyarság a II. világháború óta most van a legveszélyesebb helyzetben, ami a létében fenyegeti ezt az egyre zsugorodó közösséget, én mégis bizakodó vagyok, mert túlélő közösség a mienk. Túléltünk már más vészkorszakot is, ezt is túl fogjuk.
A világba kirajzó kárpátaljai magyarok mindenkor tevékenyen segítik az otthon maradókat. 

-Minden alkotónak van ars poeticája és jövőképe, alkotói és életterve, beavatnál minket a tieidbe? 
-Ami azt illeti, az idők során sokat változtam, sokat tapasztaltam, ezáltal változott az ars poeticám is. Jelenleg azt vallom: Élni és élni hagyni! 
A békességet, a békét csak háború idején tudjuk igazán értékelni Ha már nem becsültük meg, legalább ne tetézzük a bajt! 
Eredetileg azt terveztem, hogy a nyugdíjas éveimet majd, ha egyáltalán megérem, Beregszászon fogom tölteni. Sajnos az események ezt igencsak elhalványítják. Remélem, hogy mielőbb beköszönt a béke, és ha már nem is lesz olyan az élet, mint régen, legalább részben helyreáll az a világ, amit annyira szerettem. 
Ami az alkotást illeti, két kéziraton dolgozom, a közeljövőben szeretném megjelentetni őket, ami napjainkban egye nehezebb. Folytatom a szerkesztői munkát, közben kaptam egy újabb ajánlatot is, de még nem fogadtam el. Mindig tervezem, hogy több időt fogok az alkotásra fordítani. Bízom benne, hogy ez a jövőben sikerülni fog. 
Remélem, minden kérdésre kimerítő választ tudtam adni. Köszönöm a beszélgetést, a megkeresést!

Könyvbemutató a beregszászi járási könyvtárban, 2019.

Izgalmas és tartalmas ez elénk vázolt életkép, sorsrajz. Nem szokványos a megtett út, de szép emberi gondolatokkal, és alkotói sikerekkel az ember háta mögött, akár „fallal az arcnak”,van remény a jövőt tekintve. Én érzem, főleg az utolsó gondolatok alapján,hogy az otthon, a szülőföld sziluettje benned örök. Átüt az írásaidon, gondolataidon az, amit érzel Kárpátalja iránt. Ez így természetes. Köszönöm a válaszokat, és további alkotói munkádhoz sok sikert, támogatást és értő olvasót kívánok.

Pődör György

 

Lengyel János írásaiból

Utolsó szerep

Tüdeje kiszakadni készült a mellkasából. Erősen zihált, úgy érezte, nem
bírja tovább. Ereje a végéhez közeledett, már csak a túlélés ösztöne hajtotta
előre. Üldözői ott csörtettek a nyomában. Nem értette a nyelvet, de a hangokból
érzékelte, hogy egyre közelebb érnek. Nem mert hátranézni, nehogy
megbotoljon valamiben és egyensúlyát vesztve az erdő talajára zuhanjon. A
menekülés ösztöne hatalmas iramot diktált. Rogyadozott a lába, és a szíve
hevesen dobogott, ritmusát az agyában érezte. De hiába volt minden igyekezett,
üldözőit nem sikerült leszakítania, a következő métereken már annyira szorosan
a nyomában loholtak, hogy szinte érezte forró leheletüket a tarkóján. Tudta jól:
ha utolérik, az egyenlő a halállal. Összeszedte hát maradék erejét és futott
tovább, a hajsza tovább folytatódott.
Egy kidőlt fát átugorva kiért egy tisztásra, miközben golyók röpködtek
körülötte. Két kapkodó lélegzetvétel közt hátrapillantott. Három fekete
egyenruhás alakot látott. Egyikük kezében bajonett villogott, a másik kezében
pisztoly, a harmadik géppisztolyt szorongatott. Talán kifogyott a tár, mert a
fegyver néma maradt. Eldördült egy-egy lövés a pisztolyból, de a golyók
elsüvítettek a feje fölött, mellett: futás közben nehéz eltalálni egy mozgó
célpontot.
Ereje a végét járta. Az ő fegyverében egyetlen töltény maradt. Üldözői
hárman voltak, mire ment volna ellenük egyetlen golyóval? A legvégsőkre
tartogatta. Már döntött: ha úgy alakul, inkább a halált választja, mintsem a
fogolytábort. Tisztában volt vele, milyen borzalmak várnak ott rá.
Eddig viszonylag szerencséje volt, mert az erdő fái fedezéket nyújtottak
az üldözők lövedékei elől, de a megváltozott terep, a füves síkság nem kínált
semmilyen menedéket. Itt érték utol. Már nem bírt tovább futni. Elhatározta
magát a végső harcra. A pillanat tört része alatt szembefordult üldözőivel, és
tüzelt. Találat. A golyó az egyik férfi bal szemén át fúródott a koponyájába,
majd hátul távozott, jókora csontdarabot kiszakítva belőle. Fel sem tudta fogni,
máris halott volt. Társai egy pillanatra megtorpantak a nem várt ellentámadás
hatására, aztán állati ordítással vetették rá magukat a gyilkosra, de az nem adta
könnyen magát. Sebzett oroszlánként, utolsó erőtartalékait összeszedve küzdött
a túlerővel szemben. Erős ütést mért a géppisztolyos fejére, aki aléltan zuhant a
földre. Fegyvere messzire repült. Ugyanabban a pillanatban megragadta a
bajonettes torkát, ujjai acélpántként szorították. A fuldokló a fegyverét már a
dulakodás elején elvesztette, most ott hevert a földön. A két férfi zihálva,
verejtéktől és vértől mocskos testtel fetrengett, a mező talaját feldúlva.
Mindeközben annyira elhatalmasodott rajta a düh és a halálfélelem
keveréke, hogy megfeledkezett a géppisztolyosról, aki éppen akkor tért magához
az ütés okozta kábulatból. Keze nyomban a bajonett után nyúlt. Ellenfele ekkor
fordult felé. Egy szemvillanásnyi ideig farkasszemet néztek. Aztán lesújtott az
éles szerszám, markolatig hatolva a ziháló mellkasba, átszakítva csontot és húst
egyaránt.
Üvöltésre ébredt. Egész teste verejtékben úszott. Szíve tompa
fájdalommal jelentkezett. Üres, értetlen tekintettel nézett körül. Az utcáról
beszűrődő fényben ismerős tárgyakat látott. Időbe telt, amíg megértette: álom
volt az egész. Ijesztően buta, de vérszagúan valósághű rémálom. A halálfélelem
is a valóságot idézte. Az idő jótékony múlása változtat meg egykor történt
dolgokat, hogy több ezer kilométer távolságból is kísértsenek az elme
vetítővásznán leperegve.
A mellette alvó feleségéhez fordult, hogy megnézze, a rémálom kiváltotta
üvöltés nem ébresztette-e fel álmából? Az asszony csendesen aludt. Legalábbis
először azt hitte. Óvatosan megsimogatta, de amint a keze végig siklott az arcán,
villámcsapásként hasított tudatába a szörnyű felismerés: a szeretett nő halott
volt. Teste örök mozdulatlanságba dermedt. Nyakán fojtogatás nyomai
látszottak. Életében középszerű színésznő volt. Utolsó szerepében egy katonát
alakított, halálosan hitelesen.

Alkony előtt

Rabruhám ösztökél
   Tenni a jót,
Sósízű testnedvvel
   Ennivalót.
Létízű látomás
   Ember–gödör,
Vérszagú dobbanás
   Halkan gyötör.
Szédülök lelkesen
   Körbe forog,
Légváram alapja
   Recseg-ropog.
Nyílhatnék bátran is,
   Mégsem teszem.
Nincs hozzá pénzem, sem
   Csöppnyi eszem.
Elhalkuló hangom
   Arcomra hull,
Úgy véltem virrad, de
   Már alkonyul.

 

Hal
Bakos Kiss Károlynak

Léptem gyönge szerfölött
Úszok némi föld között
Habozva.

Elvettek a pult mögött,
Távolvizet így ölök
Lavórba.

Utolsót ver uszonyom,
Pokoltyús légiszonyom
Tetézi.

Csak ne fájna úgy a lét,
Gyomorgó hekkem szelét
Emészti.

Morzsák az asztalon

Álmaid vagyok,
Verejték, lidérces sötét.
Könnyfátyol vagyok,
Elrejtem arcod szégyenét.

Tűzfáklya vagyok,
Fényeket gyújtok agyadban.
Vízöntő vagyok,
Érzést öntök a szavakban.

Kőszikla vagyok,
Tajtékrohammal dacoló.
Sasmadár vagyok,
Ég vízében tollas hajó.

Vasláda vagyok,
Megőrzőm lelked szennyesét.
Képíró vagyok,
Az életből szövök mesét.

Szerelem vagyok,
Eltiprom égő szívedet.
Árnyfestő vagyok,
Fakó szivárványt színezek.

Rézkilincs vagyok,
Ódon ajtaját elvesztett.

Árnyékod vagyok,
Egy hűséges társ melletted.

Mézvirág vagyok,
Mohó méheket bódító.
Hadvezér vagyok,
Parányi világhódító.

Levél vagyok,
Soraim elmédbe égnek.
Élményed vagyok,
Arany táltosa a szépnek.

Betegség vagyok,
Az egészségtől szenvedő.
Kutató vagyok,
Igazát soha nem lelő.

Életem vagyok,
Egy örömteli képzelés.
Az ember vagyok,
Egy pillanatnyi létezés.

Konok ábrándozó

E föld fia vagyok,
Gyermeke e tájnak,
Néma siratója
Elveszett Hazának.

Kárhozott ivadéka
Büszke, szép Turulnak
Árva magyar vérnek,
Elfeledt Hadúrnak.

Kékbe nyúló bércek
Ősi magyar táján,
Palesztinná lettem
A Kárpátok alján.